Nos, talán, hogy a legelején kezdjem... 1992-ben születtem, s rá 16 hónapra csont soványra lefogytam, sokat ittam, sokat pisiltem... majd szüleim kétségbeesve rohantak be velem a kórházba. 1993. szeptember végén diagnosztizálták nálam az 1.-es típusú cukorbetegséget. Az ok, hogy miért lettem diabéteszes ismeretlen. Pontosabban van egy feltevés, miszerint 8 hónaposan bárányhimlős lettem, ami legyengítette az immunrendszeremet, majd egy újabb fertőzés ráment a hasnyálmirigyemre és Bumm.
A gyerekkorom nem volt egyszerű. Akkoriban még nem volt ennyire elterjedt ez a "betegség". Még a boltban is csodálkoztak, amikor anyukám cukormentes csokimikulást keresett. Kérdően néztek rá, hogy: "De hát nem csak az öregek lehetnek cukorbetegek?!". Nem .... sajnos nem. A mi városunkban én voltam a legfiatalabb kis diabéteszes lányka. ( Persze ez később változott.) A legelső emlékem, (ami valószínűleg 3éves korom után lehetett) hogy fogják kezem-lábam, és anya beadta az inzulint a hasamba. Csak sírtam...
Nem tudtam szólni, mikor rosszul voltam, hisz, nem tudtam mi miért történik. Anyukám a testbeszédemből szűrte le az esetleges hypokat. Sőt :) felébredt arra is az éjjel közepén, ha máshogy vettem a levegőt - a másik szobából. Ilyenkor már baj volt. Ment a cukormérés, Glukagon injekció adása, s közben a mentők hívása. Őszintén szólva nem irigylem szüleimet min kellett keresztülmenniük.
Többször kerültem hypoval kórházba is, kb minden évben 1-2x. Míg nem lettem pumpás. Kb 7 éve használom ezt a kis szerkezetet és imádom. :) Bár a viselése nem túl kellemes, de meglehet szokni. Viszont mindennél többet ér nekem, hogy sokkal jobbak a cukraim, mint előtte....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése